Sose gondolta volna, hogy Alex Felucci megdicséri egyszer. Legalábbis önszántából. Kicsit félt tőle a lány, hogy ez is valami fogadás, de végig gondolta. Honnan tudta volna bárki is saját magán kívül, hogy itt lesz. Maga elé bámulva haladt a szobája felé. Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre se vette a vele szembe igyekvő Ameliet. A felé csörtető lány nem lehetett rózsás hangulatába. Úgy robogott az elbambult Kath felé mint egy zabos ló. Megállt Katharina előtt és elállta az útját.
- Hol voltál? - förmed rá.
- Neked ahhoz mi közöd? - kérdezte fáradtan Kath.
- Talán csak annyi, hogy nem rég pont ugyanarról jött Alex is. Amerről te! Tehát elég valószínű, hogy találkoztatok. És még lehetségesebbnek tartom, hogy együtt voltatok! Tehát ki vele! Hol voltál? - bökte meg erőszakosan a lány mellkasát.
- Először is, ne merj bökdösni. Másodszor, a táncterembe voltam ahová engedély nélkül is mehetek. És harmadszor nem találkoztam Alexxel. Különben is miért érdekel ez téged? - válaszolt Kath idegesen.
- Hogy miért? Talán mert a barátomról van szó? - nézett a lányra gúnyosan.
Katharina pár másodpercig emésztette magába a hallottakat majd ránézett Ameliere.
- Gratulálok - szólt negédesen. - Ja, vége már az ostoba csaj összejöveteleteknek? - kérdezte a szőkeségtől.
- Igen - válaszolta felhúzott orral. - Visszamehetsz, már nem zavarsz.
Katharina megforgatta a szemét majd könnyed, légies mozgással visszatért a szobájukba. Letette cuccait és a fürdő felé vette az irányt. Lezuhanyzott és fogat mosott. Majd ágyba bújt. Azonnal elaludt.
Valamikor hajnalban azonban halk sírásra kelt. A lámpája kapcsolója után kutatva próbálta kivenni Amelie alakját. Nem sokára meg is találta. A lámpa halvány fényénél látta csak, hogy a szőkeség összekuporodva, a telefonját szorongatva ül a közös fotelükön. Tőle jött a halk zokogás. Kath belebújt papucsába és a síró lányhoz csoszogott.
- Mi baj Amelie?
- Hagyj békén - válaszolta durván amaz.
- Ameddig el nem mondod, nem. Különben se tudok a sírásod miatt aludni. Na bökd ki - unszolta.
- Emlékszel még Danielre?
Hogyne emlékezett volna. Rick bátyja. Sose felejti el a Benjamin fivéreket. Már csak az emlékei miatt se. Daniel az a fajta ember akit ha megbántanak, vagy ha hozzá közel állót bántanak, kötelességének érzi megvédeni azt. Egyféle védőösztön. Ami olykor már sok. Az öccse halálával ez az érzés felerősödött a fiúba. Mindenáron meg akarta tudni, hogy ki miatt vettette öccse kocsi elé magát. De sose jött rá. Katharina se mondta el neki.
- Persze - válaszolta és letörölt egy könnycseppet.
- Nos, valakitől megtudta, hogy miket mondtam aznap este Ricknek. És, hogy mi volt utána. Dan pedig felhívott. Ma hajnalba, egy körül. És azt mondta - elcsuklott a lány hangja. - Hogy pert indítanak.
Katharina csodálkozva meredt a szőke lányra. Nem így ismerte a Benjamin famíliát. Se Lukat, se Christinat. A baleset után néha-néha még átjárkált hozzájuk. És tudta, hogy a szülőket nem érdekli az ok. Csupán az, hogy Jenna jól legyen. Ugyanis a kislányt rázta meg talán a legjobban. Rick állt a kisleány szívéhez a legközelebb. Nem is mondták el neki azonnal, hogy mi történt. Csak miután a lány túl sokat kérdezősködött.
- Mi? Hogy lehetséges ez? - kérdezte Kath. - Én úgy tudtam, hogy nem érdekli őket ez. Mondjuk igaz, két éve volt.
Amelie vörös szemekkel meredt maga elé. Hosszúnak tűnő percekig nem szólaltak meg. Aztán Amelie felállt és az ágyához vánszorgott. Lerogyott rá és abban a pillanatba el is aludt. Katharinat azonban nem hagyta nyugodni ez a gondolat. Előkapta telefonját és gépelni kezdett.
Címzett: Daniii
Muszáj találkoznunk! Sürgős. Ma 4-kor a parkba. Légyszíves gyere el!
Puszil: Kath.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése